Ha szülőként azt várjuk magunktól, hogy a gyerekeink soha ne bosszantsanak fel minket, ne tegyenek olyat amitől felmegy a vérnyomásunk akkor az ismét egy olyan irreális elvárás magunkkal szemben aminek biztosan csalódás lesz a vége.
A türelem pont mint a legtöbb gyereknevelési tényező, belőlünk fakad.
A magabiztos gyerekneveléshez önismereten keresztül vezet az út.
Én tudom-e kontrollálni az érzéseimet? Felismerem-e a helyzetet amikor szükségem van pár mély levegőre? Ha nem, fel tudom-e ismerni az adott pillanatban, hogy hátrébb kell lépnem egy helyzettől. A reakcióm mi lesz? Érzelemből vagy értelemből fogok reagálni? Lesz-e bennem empátia az iránt hogy a gyerekemben épp mi zajlik?
Egy kisebb gyerek öntudatlanul ‘’idegesít’’ figyelmet, reakciók akar kinyerni. A helyzet irányítása a mi feladatunk felnőttként. Érdemes feltenni a kérdést: Ezt most vajon miért csinálja?
Akármi is legyen a nekünk bevált módszer, 3 mély levegő, elszámolás tízig, anélkül hogy magunkat lenyugtatnánk, hogy megtaláljuk a belső egyensúlyunkat nem fog menni. A szülő a kulcs. A saját önkontrollja nélkül a helyzet tovább eszkalálódik és utána úgy üt el minket a bűntudat mint egy teherszállító vonat.
Nagyobb gyerekeknél más a helyzet. Ők már védik az igazukat. Kiállnak azért ha akarnak valamit. Jó esetben van véleményük. Itt már előjön a nagybetűs NEVELÉS.
Betekintést kapunk abba, hogy milyen munkát végeztünk az azt megelőző években. Mielőtt a hormonok és különböző fejlődési folyamatok átvették volna a kormányt hosszabb-rövidebb időre.
A türelmetlenség szülőként egy sok összetevős kérdéskör. Kipihent vagyok-e, ettem-e már aznap? Valójában kinek szól a reakcióm a gyerekemnek, vagy a férjemnek, a munkatársamnak vagy a szomszédnak? Mitől zökkentem ki, és hogy zökkenhetek vissza?