Én pontosan emlékszem a pillanatra, amikor megfogalmazódott bennem a kérdés:
-Vajon miféle anya lehetnék én?
Még abban sem lehettem biztos, hogy várandós vagyok. Épp a buszon ültem és a drogéria felé tartottam, hogy vegyek egy tesztet. A kérdés közben ott dübörgött a fejemben. Képtelen voltam elhallgattatni. Mikor hazaértem és a teszt pozitív lett, minden örökre megváltozott.
3 napig éberkómában töltöttem a napjaim, az éjszaka közepén verítékben fürödve ébredtem zihálva, a korábbi kérdéstől nem tudtad szabadulni.
Akkoriban az életem munkából és szórakozásból állt, nem mindig ebben a sorrendben. A lakótársunk mikor megtudta csak annyit kérdezett tőlünk miért nem vetetjük el?
Végtelenül haragudtam rá a kérdés miatt, mára hálát érzek mert abban a pillanatban éreztem először az anyai ösztön mindent elsöprő erejét.
Aznap este a korábban a fejemben üvöltő kérdés hirtelen átalakult. Már így hangzott:
-Hogyan csinálhatnám másképp?
Hogy válhatnék azzá az édesanyává akit még lerajzolni sem tudtam volna akkoriban, nemhogy pontosan körülírni milyen ő.
S mint egy jó diák aki a diplomamunkáját írja, kezdetét vette a kutatómunka. Mivel Londonban éltem minden létező szakirodalmat megkerestem angolul ami különböző nevelési stílusokat írt le.
Mire 3 hónapos terhes lettem, elkezdett körvonalazódni mit is szeretnék. Két nevelési stílus állt hozzám a legközelebb az olvasottak közül, az Attachment parenting (Kötődő nevelés) és a Gentle Parenting (Lágy nevelés). Ezekben találtam számomra fontos iránymutatásokat, mankókat. Közel 9 éve született meg a kisfiam és visszatekintve nem tudnám kijelenteni, hogy egyik vagy másik alapján neveltem volna. Szívből és ösztönből neveltem és inspirációként tekintettem a szakirodalmakra.
Mivel jómagam is masszív generációs traumákkal a hátamon érkeztem meg erre a party-ra, pontosan átérzem olykor milyen nehéz. A saját családfádat tekintve úttörőként tekinteni magadra, kitaposni egy utat amelyen nincs előtted kijelölt ösvény, példa amihez visszacsatolhatnál ha elbizonytalanodsz.
Ha vizualizálnom kéne azt mondanám, kicsit olyan érzés ez mint újragombolni egy kabátot amin cipzár van.
Az élet nem hagyott magamra ettől függetlenül, az évek alatt utamba sodort rokon lelkeket, akikkel hasonlóan ÉREZTÜK a gyereknevelést, támogattuk egymást a nehéz pillanatokban és akik nélkül nem lehetnék az az anya, aki ma vagyok. (Irmus 
)
Egyébként is, van egy bizonyos csontig hatolóan ijesztő de mégis a fellegekig emelő érzés abban, hogy az általad kialakított rendszer, szeretetteljes, támogató légkör amit a gyermekeddel közösen hoztatok létre, csak a tiétek. Nem kaptátok ajándékba senkitől. Pusztán azon múlik, hogy elég fontos-e neked ahhoz, hogy működtesd. Ezt nem veheti el tőled senki. Soha.