Anyaként a célom, hogy a kisfiamnak olyan gyermekkort adjak, amiből felnőttként nem kell meggyógyulnia.
Ebből a gondolatmenetből indult minden.
Az elmúlt 10 évben megszállottan kutattam a módját, hogy ez az állítás egy nap igaz legyen.
Szülővé válunk, de ugyanakkor valaki gyerekei is vagyunk. A családunktól kapott mintákat mélyen belénk kódolva viseljük a lelkünkön, mint egy láthatatlan tetoválást, ami bizonyos fényben előbukkan, máskor olyan minta ott sem lenne.
Neki indulunk az anyaságnak/apaságnak friss lendülettel, nagy érzésekkel, de sokszor vajmi kevés tudatossággal.
Kapcsolódni próbálunk gyermekünkkel, holott még a magunk múltját sem sikerült kibogoznunk és a helyére tennünk.
A múlt porszemei viszont nagyon is bennünk vannak és sokszor meggátolják, hogy a kezdete egy új életnek valójában egy új időszaknak is a kezdete legyen.
Nálam bölcsebb emberek azt mondták:
“A korábbi generációk fájdalma addig öröklődik, amíg valaki nem lesz hajlandó megélni a fájdalmat.”
A megélése által pedig garantálni, hogy a körforgás nála megszakad és egy új időszak veszi kezdetét.
Egy új időszak ahol gyereknevelésünket nem árnyékolja majd a mi neveltetésünk ernyője, amiben új hagyományok, új megélések, új örökítésre váró generációs áldások jönnek létre.
Ez az én vízióm.
Ez az én szívügyem.
Ezért vagyok itt.
Hiszem, hogy mint ahogy egykor én is, bárki megreformálhatja az örökölt, eltanult és megélt traumáit és újjá születhet a szülőként akire a gyermekének szüksége van.
Szülőnek lenni kiváltság. Szülőnek lenni megtiszteltetés. Szülőnek lenni a legnagyobb kaland amiben részed lehet, ha pont úgy tekintesz rá ahogy megérdemli, ajándékként!
Köszönöm, hogy itt vagy és változtatni akarsz.
Félreértés ne essék, igazán kell akarni.